Ateizmus

A lap korábbi változatát látod, amilyen Wedstrijd (vitalap | szerkesztései) 2009. november 20., 19:57-kor történt szerkesztése után volt.

SDCarroll.png Ez a szócikk Robert T. Carroll: The Skeptic's Dictionary c. műve megfelelő szócikkének fordítása.Szabadgondolkodo.png Fordította a Szabadgondolkodó csapata.

Ateizmus

„Nem hiszem, hogy az ateistákat polgároknak tekinthetjük, és hogy hazafiként beszélhetnék róluk. Nemzetünk Isten zászlaja alatt egyesül.”

George Herbert Walker Bush


Tennesse állam alkotmányának IX. cikkelyének 2. szakasza - "Ateisták nem viselhetnek polgári tisztséget" - kimondja, hogy "Az állam polgári szerveinél semmilyen tisztséget nem tölthet be olyan személy, aki Isten létét vagy az elkövetkező büntetést és jutalmat tagadja." Arkansas, Maryland, North Carolina, Pennsylvania, South Carolina és Texas államokban hasonlóak a törvények.


Az ateista olyan ember, akinek nincsenek láthatatlan támogatói.

John Buchan


Én azt állítom, hogy mi egyformán ateisták vagyunk, csak én eggyel kevesebb istenben hiszek, mint te. Mikor megérted, hogy te miért veted el a többi istent, megérted majd azt is, hogy én miért vetem el a tiédet.

Stephen F. Roberts


Az ateizmust hagyományosan az Istenben való hitetlenségként definiálják, azaz ateizmus az istenhit tudatos elvetése. Ez a definíció nem fedi az ateisták egy nagy részének felfogását, ami puszta érdektelenség Isten létezését illetően. Más dolog általában tagadni az istenek létezését, és más nem hinni egy bizonyos istenben. Szerintem az előbbinek nincs is értelme. Amit az ember nem ismer, azt nem is tagadhatja. Mivel a jövőben is számíthatunk új istenek felbukkanására, és nem tudhatjuk előre, hogy pontosan mit hisznek majd róluk a hívőik, értelmetlen dolog az istenek létezését általánosan elvetni. Az Istennel kapcsolatos jelenlegi elképzelések egy része is zavaros, sőt egyenesen zagyvaság. Hogyan is lehetne tagadni a „minden létező kimondhatatlan forrását”? Ez a meghatározás teljesen értelmetlen a számomra, és mérget vennék rá, hogy azok sem tudják, hogy miről beszélnek, akik hajtogatják.

Tekintve, hogy sok istenfelfogás létezik, és ezek általában valamely kultúrában vagy tradícióban gyökereznek, az ateizmust az abban való hitként is definiálhatjuk, hogy egy bizonyos szónak, amelyet egy bizonyos isten leírására használnak, a valóságban nem felel meg semmi. Ezek szerint többféle ateizmus is létezik, mégpedig annyiféle, ahány különböző szót használnak az emberek a istenek leírására.

Egyes ateisták sok istenfelfogást ismernek, és mindegyiket tagadják – őket akár poliateistának is nevezhetnénk. Valójában a teisták is ateisták, mert a sajátjukon kívül minden istent tagadnak, mégsem tartják magukat annak. A magukat ateistának vallók gyakran arra céloznak, hogy nem hisznek a helyi istenben. Például egy olyan kultúrkörnyezetben, ahol a zsidó-keresztény vagy a muzulmán istenben (ábrahámita istenben) való hit az uralkodó, ateistának az nevezi magát, aki legalábbis nem hisz „az univerzum mindenható, mindentudó, jóságos és személyes teremtőjében”.

Ezzel szemben például Baruch de Spinoza (1632-1677) Istent a természettel azonosította és tulajdonságaiban határtalan szubsztanciaként definiálta. Spinozát sok zsidó és keresztény ateistának tartotta, mert nemcsak a hagyományos ábrahámita istent tagadta, hanem az emberi halhatatlanságot is. Thomas Hobbest (1588-1679) is ateistának tartották, mert úgy vélekedett, hogy minden szubsztancia lényegében anyagi, és emiatt Istennek is anyaginak kell lennie. Ennek ellenére sem Spinoza, sem pedig Hobbes nem tartotta magát ateistának.

Epikurosz sem vallotta magát ateistának, pedig tagadta az ókori Görögországban akkoriban népszerű isteneket. Ahogy mondta, az istenek tökéletesek, ezért a Hésziodosz, Homérosz és mások által leírt tökéletlen lények, akiket olyan emberi hibák jellemeznek, mint a féltékenység, nem lehetnek istenek. A tökéletes lényeket semmi nem befolyásolhatja, különösen az emberek viselkedése nem, tehát abszurdum volna azt gondolni róluk, hogy büntetnek és jutalmaznak minket. Tökéletesnek lenni annyi, mint megingathatatlannak lenni. A tökéletesség megkívánja, hogy az istenek közömbösek legyenek az emberek viselkedése iránt. Sokan a keresztény istent vetették el hasonló okfejtés alapján. Az univerzumot megteremtő tökéletesség már önmagában ellentmondásos, hiszen ha Isten tökéletes, és megteremt egy tökéletlen világegyetemet, akkor ketten együtt már kevésbé tökéletesek, mint Isten egyedül. Ez azt jelenti, hogy Isten szándékosan rosszabbá tette a világot, ami méltatlan a tökéletességéhez. Még ha sikerülne is megválaszolni ezeket az ellenvetéseket, újabbak merülnek fel: ha Isten egyszerre mindenható és jóságos, akkor miért létezik a gonosz? Azért, mert Isten jóságos, de nem mindenható, és emiatt nem képes megfékezni a gonoszt, vagy pedig azért, mert mindenható ugyan, de nem jóságos, ezért nem akarja legyőzni azt? Ezek az érvek nem általában az istenek létét kérdőjelezik meg, csak egy bizonyos tulajdonságokkal bíró istennel kapcsolatos ellenvetések.

Mások azért vetették el a keresztény Istent, mert szerintük az istenimádat, ami a legtöbb keresztény számára alapvető elv, ellentétes a mindenhatóság koncepciójával (Rachels, 1989). Úgy vélik, hogy egy mindenható lényhez méltatlan, hogy imádatot várjon el a teremtményeitől. Ez az elgondolás szerintük abszurd, ráadásul nagyon is emberi. Megint mások azért nem hisznek Istenben, mert a létezését igazoló szent iratokat hihetetlennek tartják. Sok teológus megpróbálta Isten létezését pusztán az értelemre alapozva bebizonyítani, de az ilyen bizonyítások elvetése önmagában nem ateizmus. Vannak olyan hívők (őket nevezzük agnosztikusnak), akik szerint Isten létezik, de ezt lehetetlen bebizonyítani.

Sok keresztény a buddhistákat is ateistának tartja, mégpedig ugyanazért, amiért Spinozát és Platónt is annak tartották: szerintük aki nem hisz az ő istenükben, az definíció szerint ateista. Ugyanakkor az ábrahámita isten tagadása nem azonos minden isten tagadásával, sem pedig a létezés olyan végső forrásának vagy elvének elvetésével, amellyel megmagyarázható, hogy miért van egyáltalán valami, és hogy ami van, az miért olyan, amilyen. A bibliai isten tagadása nem azonos továbbá a mítikus lények, például az emberi halandóságon és esendőségen felül álló dévák és szellemek birodalmával szembeni hitetlenséggel sem.

Az ateisták nem kétlik, hogy az embereknek időnként misztikus és vallási élményeik vannak, amikor azt hiszik, hogy Isten jelenlétét érzik, vagy olyan benyomásuk van, mintha a világegyetem egylényegűségét élnék át. Az ateisták azt sem tagadják, hogy sokan tapasztalnak olyasmit, amit később Isten mindennapi életükben való megjelenéseként értelmeznek. Az ateisták azt tagadják, hogy azok az érzelmi állapotok és agyi folyamatok, amelyek az ilyen élményeket és tapasztalatokat okozzák, természetfölötti okokra vezethetők vissza.

Erkölcs

A teisták egy része úgy vélekedik, hogy az ateizmus veszélyt jelent a társadalomra, hiszen ha nincs Isten, akkor nincs miért erkölcsösnek lenni. Stillingfleet püspök (1635-1699) szépen kifejtette ezt az álláspontot a sztoikusok azon nézete ellen érvelve, mely szerint az erény jutalma maga az erény. Ahogy mondta, ha az erénynek nem lenne más jutalma, akkor ostoba döntés volna „az embereknek lemondani a világi élvezetekről” (Carroll, 1975: 112). Ráadásul egy valamirevaló isten biztosan nem hagyná holmi filozófusokra az erkölcsi törvények megalkotását. Végül is – így érvelt – a filozófusok „vég nélkül vitáznak olyan dolgokon, amelyek az erény és a vallás szilárd alapjait képezik”. A racionális ateistákat megmosolyogtatja ez az észrevétel, hiszen a különböző vallások teológusai azon vitáznak vég nélkül, hogy végső soron miben áll a helyes erkölcs. Stillingfleet azzal intézte el a többi vallást, hogy „ostoba feltételezésnek”, „nevetséges babonának”, valamint „zagyva mesebeszédnek” titulálta őket. Minden más vélemény értéktelen, durva, romlott, otromba tévedésekkel teli. Kizárólag az anglikanizmus helyes. Természetesen a többi vallás ugyanezt állítja az anglikanizmusról. Ez már csak így megy.

Pierre Bayle (1647-1706) nem értett egyet Stillingfleettel. Azt állította, hogy nem ismer egyetlen erkölcstelen ateistát sem, és az 1697-ben megjelent Történeti-kritikai szótárában arra kérte fel az olvasókat, hogy küldjenek neki bizonyítékokat erkölcstelen ateisták létezésére (Popkin 2003: 293-294). A szótárat többször is kiadták Bayle életében, de ezalatt senki nem mutatott fel egyetlen erkölcstelen ateistát sem. A szótár leghosszabb szócikke épp Spinozáról szólt, akit ateistaként jelölt meg, és emellett úgy írt róla, mint a valaha élt egyik legerkölcsösebb emberről. Bayle azt állította, hogy egy ateista társadalom erkölcsösebb lehetne a keresztény társadalmaknál. Rámutatott arra a történelmi jelenségre, mely szerint:


... a keresztény társadalmak az ősidőktől egészen napjainkig gonosztevőkkel, korrupt személyekkel, szexőrültekkel, hazudozókkal és csalókkal voltak tele... Az ősi Izrael vallási társadalmáról alkotott képe bizonyos szempontból még ennél is negatívabb volt, amint azt a Dávid királyról szóló cikkében kifejti. (Popkin 2003: 297)


Természetesen manapság is számos szexőrült, hazudozó, csaló, tömeggyilkos, szatír és gyermekmolesztáló található az istenhívők között. Az utóbbi több mint kétezer év történelme arra tanít minket, hogy az istenhit se nem szükséges, se nem elégséges feltétele az erkölcsösségnek. És annak ellenére, hogy a filozófusok vég nélkül vitatkoznak minden elképzelhető témakör minden aspektusán, a történelem legnagyobb erkölcsi gondolkodói mind világi filozófusok voltak, például Konfuciusz, Arisztotelész, Hume, Bentham és Mill, valamint Kant, nem pedig azok az valláscentrikus filozófusok, akik láthatólag képtelenek az isteni parancsolat-elméletnél elegánsabbal előállni.

Az istenhitre alapozott etika kevéssel járult hozzá a morális fejlődéshez, és nem segített hozzá ahhoz sem, hogy jobban megértsük erkölcsi természetünket. A legtöbb vallás erkölcsi rendszere nem több, mint dogmatikus, nem ritkán értelmetlen tilalmak litániája. Ezek az a valódi szerepe, hogy bizonyos értékekre, hitekre és rituálékra hivatkozva közösséggé kovácsolják az embereket, miközben a többi hasonló csoportot ellenségként állítsák be. Természetesen sok ilyen rendszernek vannak előnyös oldalai is, például a halhatatlanságba vetett hiú remény és az az állítólag megnyugtató érzés, hogy a szenvedés nem csak úgy van, hanem valamilyen felsőbb célt szolgál. Ezek az állítólagos előnyök a gyakorlatban olyan ingatagnak bizonyultak, hogy az hívő közösségek többségének a legembertelenebb és leggusztustalanabb eszközökhöz kellett folyamodnia, hogy összetartsa önmagát. (Elismerem, hogy a vérfürdők és gyötrelmek idején is jutott idő szobrok, zenei művek, irodalmi és építészeti alkotások létrehozására.) A teokratikus társadalmak egy része ezen kívül arra is ráveszi a tagjait, hogy egész életen át tartó gyilkoló-fosztogató hadjáratot folytassanak a hitetlenek ellen. Nem azt mondom, hogy az ateisták nem képesek ilyen szörnyűségekre. Képesek rá, és számtalanszor meg is tették. (Gondoljunk csak Sztálinra. Bár ahogy tudom, ő is vallásos nevelést kapott (papnak készült – a ford.), de sok jó nem sült ki a dologból.) Egyszóval az a véleményem, hogy az istenhit nem elégséges feltétele az erkölcsösségnek.

Ezzel szemben a szekuláris erkölcsi gondolkodás, amely semmivel sem egyöntetűbb, mint a világ vallásainak egymással ellenkező szabályai, nagyon is hozzájárult a morális fejlődéshez, és segített megértenünk az erkölcsiség természetét is. Nem tudunk kanti dzsihádokról, utilitarista inkvizícióról és konfuciuszi keresztes hadjáratokról. Az is igaz, hogy azok az ateisták, akik végcélja nem az erkölcs megértése volt, hanem a politikai hatalom kiépítése – gondoljunk megint csak Sztálinra – nem segítették, hanem hátráltatták az emberi jogok és szabadság megszilárdítását. Visszatérve az erkölcsre, nincs semmi okunk azt gondolni, hogy egy ateista társadalom ne volna legalább olyan erkölcsös, mint a már létező teista társadalmak. Biztosat csak akkor mondhatnánk, ha a teizmus is a dodó kacsák sorsára jutna.

Az ateizmus elterjedtsége

Milyen elterjedt az ateizmus? Ezt nehéz megmondani, mert sokan félnek bevallani, hogy valójában ateisták. (Gondoljuk csak azokra a kifejezésekre, amelyeket a különböző időkben és helyeken használtak az ateisták hitetlenségének lefitymálására: eretnek, hitetlen, istentagadó, pogány, istenkáromló, nonkonformista, disszenter, hitehagyott, hitszegő, eltévelyedett stb. A bright mozgalom úgy próbálja felszámolni a negatív érzelmi töltést, hogy pozitív csengésű szót keres azoknak a leírására, akik nem szuperek.) Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az ateisták száma növekszik, és az ateizmus máris sokkal elterjedtebb, mint ahogy a média és a vallási vezetők szeretnék velünk elhitetni. Egy 2000-es világméretű felmérés szerint, amelyet a Gallup közvélemény-kutató ügynökség végzett, az emberek 8%-a nem hisz sem a szellemekben, sem Istenben, sem egyéb ilyesmiben, 17% pedig bizonytalanságát fejezte ki a kérdésben. Egy 2001-ben készült amerikai felmérés eredménye szerint nőtt a magukat „felekezethez nem sorolók” aránya a felnőtt lakosságban. 1990-ben 14,3 millió ember, azaz durván 8% sorolta magát ide, tíz évvel később viszont már 29,4 millióan, ami a lakosság nagyjából 14,1%-a. A különbséget az is okozhatja, hogy idő közben átfogalmazták a kérdést: az 1990-ben még „Melyik vallás követőjének vallja magát?” („What religion do you identify with?”) formában feltett kérdés 2001-ben már így hangzott: „Vallásos-e, és ha igen, melyik vallás követőjének vallja magát?” („What religion do you identify with, if any?”).

Az igazság az, hogy a világ lakosságának több, mint fele, valamint a tudósok több, mint 90%-a nem hisz egy személyes isten létezésében, ezért sok keresztény, zsidó és muzulmán ateistának tekinti őket. Világszerte 1,1 milliárd vallástalan ember van. Ennél csak két vallásnak van több híve: a kereszténységnek nagyjából 2,1 milliárd, az iszlámnak durván 1,3 milliárd követője van. (Az sem világos, hogy a különböző felekezethez tartozókat miért kellene azonos hitűnek tekintenünk. – a ford.) A világon mindenhol vannak olyan emberek, akik hisznek ugyan valamilyen felsőbbrendű lény vagy erő létezésében, azonban az életvitelüket ez vajmi kevéssé befolyásolja. Ha össze kellene foglalnom személyes ateizmusom lényegét, nagyjából ennyit mondanék: „Nem érdekel a természetfölötti”. Nem érdekel az sem, hogy mások mit gondolnak róla egészen addig, amíg a hitük nem kezd intoleráns lenni a máshogy gondolkodókkal szemben. Az ilyen hozzáállású emberek veszélyeztetik a társadalmat, gátolják a szociális fejlődést, és méltatlanok a tiszteletünkre. Ha valóban szívünkön viseljük az emberiség sorsát, kötelességünk kiállni az intoleranciával szemben, bármilyen istenre hivatkozzanak is az embertelenkedők. Kötelességünk továbbá szembeszállni azokkal, akik valamilyen istenben való hitre hivatkozva korlátozzák gyermekeik jogait. Elfogadhatatlan, hogy egyesek azért nem hagyják, hogy gyermekük a tudományról vagy mások vallási hitéről tanuljon – nem beszélve arról, hogy megfelelő orvosi ellátást kapjon –, mert szerintük ezt Isten szigorúan tiltja.