Az indiai kötéltrükk forrásának megtekintése

Az indiai kötéltrükk során egy indiai fakír a tudósítások szerint több ezer ember szeme láttára felhajít egy kötelet, ami aztán nem esik vissza a földre. Ehelyett rejtélyes módon a vége addig emelkedik, amíg egyszer csak el nem tűnik a levegőben, a sötétségben vagy a ködben. Ez már önmagában is elég trükkös a legtöbb ember számára, de a mutatványnak itt nincs vége. Egy fiatal fiú mászik fel a kötélen, amely valamilyen csoda folytán megtartja a súlyát, miközben a fiú lassan eltűnik a levegőben, a ködben, a sötétségben, miegyébben. Ez persze csak elég nagy trükk volna már legtöbbünknek, de az előadás folytatódik. A fakír ekkor elővesz egy kést, kardot vagy handzsárt, és felmászik a fiú után a kötélen, amíg egyszer csak őt is el nem nyeli a levegő, a köd, a sötétség miegyéb. Ha itt abbamaradna, már akkor is elég ütős kis mutatvány volna. De nem. Ez folytatódik.

Az égből testrészek pottyannak bele a kötél alján lévő kosárba. Ez nem ritka dolog bizonyos helyeken, és nem is nevezhető igazán trükknek. Viszont a fakír ezen a ponton állítólag lekúszik a kötélén, kiüríti a kosarat, a szétszórt testrészeket pedig letakarja egy lepellel, ami alól a fiú csodák csodájára újra előbukkan, és minden testrésze a maga helyén van. Ez aztán a remek trükk, főleg hogy nyílt terepen adják elő mérnökök, technikusok, elektronika, műholdas adás, televíziós kamerák és hasonlók használatának mellőzésével.

Valójában nem kell más a trükkhöz, mint emberi hiszékenység. Peter Lamont, az Edinburghi Egyetem kutatója és az edinburghi Mágikus Kör volt elnöke szerint az indiai kötéltrükk egy kacsa, melyet a ''Chicago Tribune'' talált ki 1890-ben. Szerinte az újság úgy próbálta megnövelni az eladott példányszámot, hogy leközölte ezt a nevetséges mesét, mintha lettek volna szemtanúi. A Tribune beismerte a csalást négy hónappal a cikk megjelenése után, és őszinte csodálkozását fejezte ki, hogy ilyen sokan felültek neki. Végül is - így érveltek - a szerző neveként "Fred S. Ellmore" (kb. "A. D. Jeltöbbet") volt feltüntetve. Nem számoltak azzal, hogy olvasóközönségük, melyben szép számmal akadtak a frenológiában és csodákban hívők is, nem találja majd hihetetlennek a sztorit.

Lamont évek óta tanulmányozza az indiai kötéltrükköt. Ő és Richard Wiseman egyszer közre is adták kutatásuk eredményét a Nature-ben, amely alátámasztotta, hogy a trükkben való hit oka az ún. "túlzási effektus": minél nagyobb egy tapasztalat és annak elmesélése közötti idő, annál hajlamosabbá válik az ember túlzásokba esni a dologgal kapcsolatban.

Vannak egyéb lehetőségek is, melyek közül a legtöbb a trükk végrehajtásának módját fejtegető találgatás: tömeghipnózis, levitáció, tükrök vagy egy láthatatlan kötél, amelybe a feldobott kötél beleakad valahogy, borotvált majomtestrészek az emberiek helyett, ikrek és a többi és a többi. A számos magyarázat közül a csalás a legkézenfekvőbb.

A kacsa azonban nem a semmiből került a Tribune-be. Valószínűnek látszik, hogy az újság egyik munkatársának megvolt a "Baracktolvajlás" című történet egy példánya, amely Pu Szung-Ling (1640-1715) ''Különös történetek egy kínai műteremből'' c. művében jelent meg. A könyv Herbert Allen Giles (1845-1935) fordításában jelent meg angolul 1880-ban (London, a T. De la Rue & Co. gondozásában). A ''Baracktolvajlás'' egy emberről szól, aki egy tavaszi fesztiválon azt állítja magáról, hogy "képes megfordítani a természet rendjét". A hitetlenkedők felszólítják, hogy növesszen barackot annak ellenére, hogy a téli fagy még nem múlt el. Az ember szerint bizonyára található még barack "a mennybéli fenséges Anya kertjében"; ez utalás az istenek barackfájáról szóló mítoszra, melynek gyümölcse halhatatlanságot kölcsönöz annak, aki eszik belőle. A feljutáshoz az ember "egy kötelet vett elő dobozából, mely mintegy tíz láb hosszú lehetett. Gondosan eligazgatta, s utána egyik végét az ég felé hajította, amely - mintha valamilyen láthatatlan erő tartaná - nem esett vissza." Ezután "fölengedte a kötelet", míg az egyszer csak el nem tűnt a felhőkben, majd  felküldte a fiát a kötélre, hogy hozza le a barackot. A fiú felkúszott rajta, "mint egy pók" és "néhány pillanat múlva már el is nyelték a felhők." Hamarosan "egy edény méretű barack hullott le" az égből, a kötél pedig szépen leereszkedett. Kisvártatva a fiú feje landolt a földön. "Ezután pedig a karjai, lábai és az egész teste mind sorban aláhullottak". Az apa összeszedte a testrészeket, és betette őket a dobozába. Miután begyűjtötte a temetésre szánt alamizsnát, rákoppintott a doboz tetejére, és így szólt: "Pa-parh! miért nem jössz ki, és mondasz köszönetet ezeknek a nyájas embereknek?" A fiú ekkor kiugrott a dobozból és meghajolt.

Pu úgy meséli ennek a "különös trükknek" a történetét, mintha "kisfiúként" szemtanúja lett volna. Megjegyzi azt is, hogy hallomása szerint erre a trükkre a "Fehér Liliom szekta" képes - egy titkos kínai szövetség, melynek eredete a tizennegyedik századba nyúlik vissza. Giles fordításának általam is olvasott kiadása a történet végén egy lábjegyzetben teszi hozzá, hogy a tizennegyedik században az arab Ibn Batuta (1307-1377) egy kínai zsonglőrökről szóló történetet ír le, akik "elővettek egy ötven könyök hosszú láncot, és feldobták előttem a magasba, ahol az meg is maradt, mintha rögzült volna valamihez a levegőben." A zsonglőrök ezután egy kutyát, egy disznót, egy oroszlánt és egy tigrist küldtek fel a láncra, ezek pedig eltűntek a magasban. A zsonglőrök ekkor leeresztették a láncot, és betették a zsákjukba, majd távoztak kétségeket hagyva a szemlélőkben az állatok sorsát illetően.

Giles egy lábjegyzetben írja le bizonyos Mr. Maskelyne-nek, "minden ősi és modern bűvészek hercegének" a véleményét, mely szerint a kínaiak domború tükrök segítségével adták elő a mutatványt. (Giles talán John Nevil Maskelyne-re (1839-1917) céloz, aki 1865-ben George A. Cooke támogatásával leleplezte a Davenport spiritiszta testvérpárt.)

A kínaiak talán tényleg használtak tükröt, de a sztori inkább azzal magyarázható, amit közben elszívtak.