Gyakran, újra és újra visszatérően elhangzó érvek az áltudományok és tévhitek mellett


A szkeptikus témakörök zömére jellemző az az örökzöld jelleg, hogy az arról való vitában újra és újra előjönnek ugyanazon hamis érvek, melyek megválaszolása és kiigazítása egy idő után roppant unalmassá válik még a legbuzgóbb szkeptikus számára is. Ennek okán hasznosnak tűnik egybegyűjteni és megtárgyalni ezeket. Az itt felsorakozó érvek retorikailag helyesek, a mondanivalójuk teszi őket kifogásolhatóvá. Ebben térnek el az eredendően, formálisan hibás érvelési technikák fajtáitól.

Tartalomjegyzék

„Ki kell próbálni, mielőtt ítélkezel felette!”

Jellemzően a "csodaszerek" forgalmazói és hívei játsszák ki ezt a lapot, igyekezve arra sarkallni, hogy bármit mond is a józan ész, bármilyen érvek szólnak egy termék hatásossága ellen, ezeket mind vessük sutba, hiszen a személyes megbizonyosodás az egyedüli igaz mód a megbizonyosodásra. Még mielőtt meggondoljuk, miért nincs ez így, gyorsan vegyük észre, hogy ez miért nagyon jó üzleti fogás. Ha nem is működik a termék, de sok reménykedő ember megveszi, már az komoly bevételt jelenthet a kereskedőnek. Még akkor is, ha pénzvisszafizetési garanciát ad, hiszen kevesen fogják visszakérni a pénzüket, ezzel elismerve, hogy egy megtévesztésnek bedőltek.

De hogy miért nem csak a személyes tapasztalatokra mérvadóak, azt bárki belátja, aki valamilyen kockázatos állítással kerül szembe, például, ha valaki azt állítaná, hogy a huszadik emeletről leugorva sérülés nélkül érünk földet; ott senki sem fogadná el, hogy mondjon bármit a mindennapi intuíció, avagy a fizikus, csak a saját próba árán győződhetünk meg az igazságról - a nagy kockázat könyörtelenül felszínre hozza a józan eszünket.

Nincs ez másképp semmilyen más esetben sem. Ha a szakértői vélemények és kísérletek azt bizonyítják, hogy egy csodaszer valószínűtlen, hogy működik, akkor talán szomorú ezt elfogadnunk, feladva egy reménysugarat, de jobban tesszük, ha hiszünk ezen másodkézből származó ismereteknek.

„Ez egy ősi gyógymód!”

Vajon mire garancia, ha egy tudás, ismeretanyag régi? Ez az érv rejtve azt sugallja, hogy a régi korok embere sokkal előrehaladottabb tudással rendelkezett, és emiatt az ebből származó praktika jobb, mint a modern. Természetesen ez egy izgalmas fantázia, és esetleg elő is fordulhat, hogy feledésbe merültek ismeretek, ám ha ez így is van, akkor ezeket a mai tudományos szemlélet örömmel felkarolja és magába olvasztja.

„Ez csak természetes anyagokat tartalmaz!”

Ezen érv valamiféle olyan osztályozását sejteti az anyagoknak, összetevőknek, miszerint a természettől kapjuk az életető jót, és a modern kor ipari termelése ront el mindent, kínálja számunkra a káros komponenseket. Ne felejtsük el azonban, hogy megannyi méreg is teljesen természetes, a tiszta víz előállításáról pedig a modern ipar gondoskodik. A természetes összetevőkre hivatkozás tehát teljesen abszurd.

„Nagyon sok tudományosnak kikiáltott nézetről derült ki előbb, vagy utóbb, hogy botorság, vagy túlhaladott. A tudomány sem tud mindent. A tudományos nézetek mindig változnak, ami ma lehetetlen, holnap általánosan elfogadott lesz. Nem a tudósok döntik el, mi igaz és mi nem!”

A relativizálás, ezen belül is a tudományos eredmények relativizálása közkeletű próbálkozás. Való igaz, hogy a tudomány nem tökéletes. Emberek művelik, emberi képességekkel és lehetőségeket latba vetve. Hibák mindig is vannak. Az azonban nem igaz, hogy egy kor tudományos eredményeit úgy írják felül a következő kor felismerései, hogy az előzőek teljesen el lesznek vetve, s ami igaz volt hamis lesz, ami hamis igaz. A tudomány céljai közé tartozik az is, hogy az eddigi eredményeket is megmagyarázza. Ha tehát egyszer valamit igazoltnak vélt a tudomány, s később kiderül, hogy mégsem az, akkor arra is választ tudunk adni, hogy miért gondolták az adott kor tudósai a letűnt nézetet igaznak. Ezenközben meg rendre kiderül, hogy ismerethiányról van szó, maga a tudományos módszer, a következtetések helyesek voltak, csak kevés ismeretre támaszkodtak, s emiatt talán elhamarkodottak - ám azon körülmények között nem volt más alternatíva, nem volt jobb következtetési lehetőség.

Aki tehát a tudományos nézetek elvetésére szólít fel, pusztán olyan okból, hogy a tudomány ma is tévedhet, az arra buzdít, hogy a vak véletlennek, vagy egy hazug érvnek higgyünk inkább, mint az eszünknek. Hiszen bármilyen érv, mely nem puszta találgatás és nem hamis, az természeténél fogva tudományos lenne.

„Miből gondolod, hogy nem gyógyít? Több ezer, több százezer ember gyógyulását fölülírod? Ez aztán a nagyképűség!”

Az emberi szervezet bonyolultságából kifolyólag a betegségek is gyakran igen komplex elváltozások, tünetegyüttesek. Ezen túl a gyógykezelések sem egyszerű hatásmechanizmusúak. Márpedig, ha egy kezelésről tudni akarjuk, hogy tényleg hat-e, e két összetett rendszer között kell kapcsolatot találnunk, megbízható módon. Ha a kezelés hatásmechanizmusát nem is tudjuk minden részletében felfejteni, a végeredményben releváns hatást várunk, azaz, hogy a páciens meggyógyult-e, hamarabb gyógyult-e meg. A szubjektíve kialakított statisztika azonban roppant csalóka, akarva-akaratlan eltorzítjuk mind az adatgyűjtést (a nekünk tetsző eseteket jobban megjegyezzük), mind azok értelmezését (a nem egyértelmű helyzeteket saját feltételezéseink szerint interpretáljuk). Ezek annyira elkerülhetetlen tévedések, hogy a legnagyobb jóindulat sem óv meg a hibázástól. Pontosan ezért vált elfogadottá a randomizált kettős vak kísérleti módszer, melynek során gyakorlatilag nincs esély a torzításra, mert a kísérlet semelyik résztvevője sem tud elfogultan hibázni.

Ezek fényében már világos lehet, hogy aki ezrek gyógyulásával érvel, annak semmiféle meggyőzőereje nincs:

  • nem tudjuk, hányan lettek esetleg még betegebbek. Lehet, hogy többen, mint akik meggyógyultak. Vagy másképp: kik ezek a gyógyultak? Egy véletlenszerű mintacsoport, vagy olyan válogatás eredménye, mely az érme csak egyik oldaláról szól?
  • nem tudjuk, valóban az adott terápia gyógyította-e meg ezen embereket. Vagy esetleg terápia nélkül is meggyógyultak volna, talán még gyorsabban is? Vagy lehet, hogy más kezelést is alkalmaztak párhuzamosan.
  • aki meggyógyult, tényleg meggyógyult? Min alapul ez az értékelés? Személyes beszámolón? Hol vannak ezen gyógyulások megbízhatóan dokumentálva, melyben összevethető a kezelés előtti és utáni diagnózis?

„Hiába mondasz bármit, nekem működött, és ennél nem kell több bizonyíték!”

Lásd az előző, több ezer emberről szóló bizonyíték problémáit. Ezen felül még tovább rontja az érvet hogy csak egyetlen kérdéses eredményünk van.

„Ennek nincsenek mellékhatásai!”

Mellékhatások nélküli gyógyszerek, gyógykészítmények nem léteznek. Sőt maga a gyógykezelés nélküli gyógyulás sem mentes a mellékhatásoktól. Ahogy a betegség is egy komplex rendszerben értelmezhető eltérés, úgy ennek a helyreállítása sem zajlik le csak és kizárólag az egészségestől eltért állapot rekonstrukciója által. Mellékhatása minden érdemi kezelésnek van, ám ezek kisebbek, vagy arányaiban elenyészőek a gyógyítani kívánt betegség hátulütőinél, ezért, ezen racionális döntés meghozatalával kezeltetjük magunkat.

Egyetlen esetben nincs egy kezelésnek semmilyen mellékhatása, ha hatása sincsen. Annyiban tehát igaz a fenti állítás, hogy egyes "alternatív" gyógymódoknak nincs mellékhatása (pl. külön hozzáadott hatóanyag nélküli homeopátiás készítmény), ám ha ezt elfogadjuk, akkor kénytelen kelletlen azt is fel kell vállalnunk, hogy hatásuk sincsen.

„A beteget kezeljük, nem a betegséget”

A tudományosan elfogadott orvoslás is mindig a beteget kezeli, nem felejtkezik meg arról, bármilyen egészségestől eltérő rendellenesség gyógyításával is foglalkozik, az az ember teljes biológiai rendszerében áll fenn, ezért csak ennek figyelembe vételével lehet azt orvosolni. Pontosan ezen okból kifolyólag van sok vizsgálat a mellékhatásokat tekintetében. Hiszen, ha tényleg csak a betegséget magát tekintenénk kezelendőnek, akkor semmi szükség nem lenne a mellékhatások vizsgálatára. Pláne abszurd ez a feltételezés, ha meggondoljuk, hogy a betegség ritkán értelmezhető önmagában, sokkal inkább egy az élő rendszerre jellemző, egészségestől eltérő működésben érhető tetten.

A idézett jól csengő kijelentés paradox módon pont az alternatív medicina hiányosságából, ködösségéből meríti az erejét! Nagy különbség az alternatív medicina és a tudományos orvoslás között, hogy az utóbbi minden esetben igyekszik egy jól körülhatárolt diagnózist felállítani, mely útmutató arra nézve, hogy mit is kell kezelni, mivel állunk szemben. Ezt a lépést az alternatív medicina a fogyatékosságából fakadóan vagy teljesen elkerüli, vagy csak homályos, pontatlan megfogalmazásokat ad. A fenti érv tehát azon a naiv félreértésen avagy félremagyarázáson alapul, hogy az orvosi diagnózis egyfajta felvállalt korlátoltság: a betegség konkrét megnevezése egyben szemellenző is, ezzel ellentétben az alternatív magyarázatoknak pl. a "test rezgésállapotáról" szóló költői képei nem tévesztik szem elől a teljes embert.

Magyarul a pontatlanság, a konkrétumok kerülése van előnyként feltüntetve, mely nyilvánvalóan mind az orvosi, mind bármilyen más, tapasztalatokat és tudást felhasználó területen hátrány.

„Nincsenek általános elvek, mert mindenkire személyre szabott gyógymódot alkalmazunk”

Ezen érv gyakran hangzik el a természetgyógyászat mellett, a tudományos orvoslás ellen, s jellemzően azon összefüggésben, amikor a gyógymódok tesztelése kerül napirendre. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy egy adott betegségnél vessük össze, mit ajánl a természetgyógyász, s az hatékonyabb-e, mint az orvostudomány javaslata. Nyilván, ha minden páciens esetén más gyógymódra van szükség, akkor ez teoretikusan nem eldönthető kérdés, a természetgyógyász receptje nem elemezhető. (Feltehetőleg ez, az elemzés megnehezítése a fenti érv vitákban való megjelenésének oka.)

A fő elméleti gond az érvvel azonban a következő. Ha minden eset eltérő terápiát igényel, akkor vajon miképp kerül kiválasztásra egy-egy gyógymód? Milyen tudás birtokában képes erre a természetgyógyász, ill. hogyan tanulta ezt meg? Tárgyszerű, eseteket ismertető, és a gyógyítás mechanizmusából kiinduló tananyag nyilván ki van zárva, hiszen ezek mind általánosításokon alapulnának. Ha tehát minden eset más, akkor a természetgyógyászat tanulás során elsajátíthatatlan. Egyetlen lehetséges módja az ilyen tudás birtoklásának csak valamifajta őstehetség, eredendően megadatott tudás lehetne. Ez mindamellett, hogy roppant meglepő következmény, egyben érvénytelenít mindenfajta természetgyógyász oktatási formát, tanfolyamot, iskolát.

Valójában szó sincs róla, hogy minden eset máshogy kezelendő. Igen bonyolultak a gyógyított élőlények, ám ez nem jelenti azt, hogy bennük minden mindennel azonos mértékben függ össze. A torokgyulladás ugyanúgy kezelendő, ha valaki kopasz, vagy nem, és az sem változtat a gyógymódon, hogy az illető mindeközben lúdtalpas-e, vagy sem. A legtöbb betegség jól beazonosítható elváltozást jelent, melyekre jól általánosítható, fókuszált kezelés adható. Ezen összefüggéseket deríti fel és írja le a tudományos orvoslás.

„A gyógyszerlobbi, az olajlobbi, a tudománylobbi hallgattatta el...”

„Harmonizál, javítja a rezgéseket...”

„Jó, de attól még, hogy nem tudjuk hogyan működik, működhet!”

Ez egy gyakran elhangzó jelmondat az olyan jelenségek védelmében, melyek állítólagos hatásmechanizmusa vagy teljesen homályos, vagy egyenesen ellentmond minden eddigi természettudományos ismeretünknek (pl. akupunktúra, homeopátia, radiesztézia).

Maga az állítás igaz, ezért is alkalmas sokak megtévesztésére. Egy jelenség létezhet, vagy egy gyógymód valóban lehet hatásos úgy, hogy nem értjük a hatásmechanizmusát. Elég csak a pszichológia által tárgyalt lelki jelenségekre gondolni, melyek kísérletileg fekete-fehéren kimutathatóak, ám nem teljesen világos, hogyan is produkálja őket az agy.

Fontos azonban észrevenni, mikor, milyen környezetben hangzik el a "nem értjük, de működhet" kijelentés. Sosem a cáfolhatatlanul megtapasztalt, kísérletileg igazolt helyzetekben, hanem kizárólag akkor, amikor maga a hatásosság kérdéses, vagy bizonyítottan nemlétező. A csúsztatás tehát abban áll, hogy amikor valaki egy gyógymód hatásosságát kérdőjelezi meg, akkor nincs helye a hatásmechanizmus ismeretlenségére hivatkozni. Aki ezzel a csúsztatással él, az hallgatólagosan a hatásosság cáfolatát úgy tekinti, mintha csak a hatásmechanizmust, annak elfogadhatóságát kritizálnánk. Ez pedig nincs így, hiszen a tudományos gondolkodás nem olyan korlátolt, hogy a működés meg nem értéséből levonná a konklúziót, hogy amit nem értünk, az nem is működhet.

„Ez egy bejegyzett gyógykészítmény!”

„Ezt a szert orvosok is ajánlják, tehát nem lehet becsapás!”

„A homeopátia hat az állatokra és a csecsemőkre is, pedig őket nem lehet becsapni”

Fontos leszögezni, hogy a homeopátia nemhogy állatokra, csecsemőkre, de felnőtt emberekre sem hat a tudományosan kivitelezett kísérletek szerint, pontosabban a hatása egyenértékű a placebóval. Azon kísérletek, melyek ennél jobb eredményről számolnak be, az alkalmazott módszertan hibáiról szólnak. Ha egy tanulmányban nem randomizált kettős vak kísérletet alkalmaznak, ott a legjobb szándék mellett is előfordul, sőt várható a torz eredmény.

Nincs ez másképp az állatok és a csecsemők kezelésekor sem. Arról van ugyanis szó, hogy bár a kezelés alanyai esetleg tényleg híján vannak annak a képességnek, hogy tudatos befolyásként placebohatás jelentkezzen náluk, ám a kísérletet végző és kiértékelő személyzet nagyon könnyen elkövethet olyan szisztematikus hibát, mely végeredményben hatásosságot mutat. Elég csak arra gondolni, hogyha a gyógykészítményt az állatnak beadó személy tudja, hogy melyiknek adja a homeopátiás készítményt, és melyiknek egy cukorkát, akkor az ő viselkedése sok másban eltérhet a szerinte kezelt állatoknál, mint akikről úgy tudja, hogy hatástalan cukrot kapnak. Több törődést mutathat feléjük, több időt tölt velük, és ez valós különbség lehet a gyógyulásban. Arról nem is beszélve, hogyha a kiértékelő tudja, hogy melyik állatnál vagy csecsemőnél kell jó eredményre számítani, és melyiknél nem. Akaratlanul is megengedőbb lesz a kezeltnek gondolt alanyokkal, jobbnak fogja az állapotukat ítélni.

„Ne adj linkeket, internetes cikkekre hivatkozni olyan, mint a Blikkre”

„Olvasd el X.Y. könyvét, és akkor majd te is rájössz! De legalább nézd meg ezt a youtube videót!”

Élesen el kell különítenünk a tudományos értékű kísérleti eredményeket a népszerűsítő anyagoktól. Az utóbbiak sokszor bővelkednek pontatlanságokban, tévedésekben, és elsősorban érzelmi töltetű megfogalmazásokkal igyekeznek meggyőzni (vö. demagógia) a témában járatlanokat, vagy elmélyíteni a hitet a már elfogultakban.

Eredendően nincs baj a laikusoknak szóló ismeretterjesztéssel, ám ezek nem rendelkeznek semmiféle bizonyítóerővel. A természettudományokban legyen bár egy elmélet bármennyire tetszetős, mindaddig bizonyítatlan hipotézis marad, amíg a tudományos módszertan által elvárt igényességű mérések, statisztikák, kísérleti eredmények nem támasztják alá. Amennyiben ilyenek előfordulnak a nevezett könyvekben vagy youtube videókban (mely igen ritka eset), akkor ott már érdemi diskurzus alakulhat ki, pontosan ezen eredményekről: megfelelő mérések történtek-e (mintavétel, elemszám, vakteszt-e), és elfogadhatóak-e a számokból levont következtetések. Ezek hiányában azonban könyvek, írások, előadások csak véleménnyilvánításnak tekinthetők.

„Lehet, hogy ez a kezelés a placebohatással egyenértékű, de az is hat, ne vegyük el a gyógyulni vágyóktól!”

Az orvosi etika ma elfogadott szabályai szerint szándékosan megtéveszteni, félrevezetni akkor sem megengedett, ha ez valamilyen módon a betegre jó hatással lehetne. Ez az álláspont abból eredeztethető, hogy az állampolgárokat szabad önrendelkezési joggal ruházzuk fel, és a saját sorsukra ható döntésekben kizárólagos felelősséggel rendelkezőnek tekintjük. Márpedig, ha az orvosnak joga lenne szándékosan megtéveszteni a páciensét, akkor ezen önrendelkezési jogot veszi el a betegétől. Továbbá az orvostudomány olyan kezeléseket keres, melyek a placebohatásnál eredményesebbek. A placebohatást kiváltani gyakorlatilag bármilyen kezelésnek tűnő törődéssel ki lehet (persze eltérő mértékben), és ki is kell minden orvosnak! A tudományos hozzájárulás a betegségek leküzdésébe (és prevenciójába) ott kezdődik, amikor ennél nagyobb segítséget nyújtunk.

„Minden betegség lelki eredetű, ezért a gyógyulás a belső harmónia helyreállításával érhető el. A gyógyszerek csak tüneti kezelésre jók!”

Vannak pszichoszomatikus megbetegedések, amikor valóban mentális problémák állnak a testi elváltozások hátterében, ám ez közel sem igaz minden betegségre, sőt, a legtöbbre nem. Gondoljunk csak az állatokra és növényekre, melyek szintén sokféle betegség áldozatai lehetnek. Ahhoz, hogy minden betegséget lelki eredetűnek tekintsünk, fel kellene tenni, hogy a növényeknek is van valamiféle lelke. Sokan ezt meg is teszik, ám ilyenkor már meglehetősen bizarr elképzelés, hogy pl. a napsütötte szőlő miképpen betegszik meg, milyen gondolatok vagy rossz érzések szállják meg? És mit tud tenni ellene saját "akaratából"?