Önámítás

Innen: Szkeptikus Wiki
(Önbecsapás szócikkből átirányítva)

SDCarroll.png

Az önámítás vagy önbecsapás egy olyan folyamat vagy tény, amikor igaznak fogadunk el olyan állításokat magunkkal kapcsolatban, melyek valójában hamisak vagy érvénytelenek. Az önbecsapás, lényegét tekintve, a tévhiteink igazolásának egyik módja.

Amikor filozófusok vagy pszichológusok tárgyalják az önámítást, féltudatos motivációkra vagy szándékokra fókuszálnak. Az önámítást egy rossz dolognak vélik, amely ellen védekezni kell. Az önbecsapás magyarázásakor a pszichológusok önérdekre, előítéletre, vágyra, bizonytalanságra és más negatív hatással bíró pszichológiai tényezőkre koncentrálnak. Gyakori példa, amikor egy szülő annak ellenére hisz a gyerekének, hogy minden tény amellett szól, hogy a gyereke hazudik. Azt mondják, a szülő saját magát csapja be azzal, hogy hisz a gyerekének, mert az a belső vágya, hogy a gyereke az igazat mondja. Ez a komoly motivációs hátterű önámítás nagyobb hibának tekintendő, mint amikor valaki egyszerűen nem képes a bizonyítékokat objektíven megvizsgálni. Az előző amolyan erkölcsi hiány, afféle őszintétlenség, és ésszerűtlen is. Az utóbbiban a sors keze lehet: néhányan egyszerűen nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy helyes következtetéseket vonjanak le az érzékelésük és tapasztalataik alapján.

Bár lehetséges, hogy a fenti példában említett szülő azért hisz a gyerekének, mert míg őt mélyrehatóan ismeri, a vádlóit nem. Lehet, hogy a szülő nincs a tudatalatti vágyainak hatása alatt, és az alapján dönt, hogy míg a gyerekét ismeri, a kérdezőket viszont nem. Jó oka lehet rá, hogy a gyerekében, és nem a többiekben bízik. Röviden: egy látszólagos önbecsapás is megmagyarázható kognitív okokkal, anélkül, hogy a tudatalattira vagy irracionalitásra hivatkoznánk. Az önámítás nem morális vagy intellektuális hiba. Lehet, elkerülhetetlen ez a kimenetel, ha az alapvetően őszinte és intelligens anya tisztában van vele, hogy a látszat csalhat, és a gyermek vádlói ismerete hiányában nem talál jó indokot arra, hogy kételkedjen a gyerekében. Előfordulhat, hogy egy harmadik fél megvizsgálja az esetet és azt a következtetést vonja le, hogy minden bizonyíték arra mutat, hogy a gyerek hazudik. Ha a szülő őszinte tévedéséről van szó, azt nem nevezzük önámításnak. Akkor beszélünk önámításról, ha feltételezzük, hogy az anyuka nem egyszerűen téved, hanem ésszerűtlenül cselekszik. De ezt hogyan lehet megállapítani?

Érdekesebb lenne a helyzet, ha 1) a szülőnek jó oka van azt hinni, hogy gyereke minden körülmények között igazat mond, 2) a bizonyítékok is e felé mutatnak, 3) a szülőnek nincs oka megbízni a vádlókban, de 4) a szülő így is a vádlóknak hisz. Ezt az esetet szinte lehetetlen megmagyarázni anélkül, hogy valami tudatalatti vagy irracionális indokra (vagy agyi rendellenességre) hagyatkoznánk. Azonban, ha hagyjuk, hogy kognitív indoklással magyarázzuk ezt az ésszerűtlen viselkedést, akkor a tudatalatti pszichológiai mechanizmusokra nincs ez esetben szükségünk.

Szerencsére nem kell tudnunk, hogy az önámításnak van-e tudatalatti oka, hogy felismerjük, az önámítás túl gyakori ahhoz, ne tegyünk tudatos és rendszeres lépéseket azok kiküszöbölésére. Erről beszélünk olyan paranormális hiteknél, mint az ESP, profetikus álmok, radiesztézia, kézrátételes gyógyítás, könnyített kommunikáció és sok egyéb, a Szkeptikus szótárban tárgyalt témáknál.

Thomas Gilovich a Hogyan tudjuk, mi nem úgy van c. írásában olyan tanulmányokat részletez, amelyek arra sarkallnak minket, hogy legyünk résen, mert:

  1. félreértelmezünk véletlenszerű adatokat, és ott látunk mintákat, ahol nincs;
  2. félreértelmezünk féligazságokat és nemreprezentatív adatokat, miközben különös figyelmet fordítunk azokra az adatokra, melyek megerősítik véleményünket, a következtetés levonása előtt meg figyelmen kívül hagyjuk az ellentmondó adatokat;
  3. kétértelmű és ellentmondó adatok alapján hozunk részrehajló véleményt, az alátámasztó adatoknak nagy, az ellentmondó adatoknak meg kis jelentőséget tulajdonítunk.

Pontosan ezek a hajlamok miatt van az, hogy a tudósok tisztán definiált, kontrollált, kettősvak, véletlenszerű, ismételhető és közkincssé tett tanulmányokat követelnek. Máskülönben fennáll annak a kockázata, hogy becsapjuk magunkat valami olyannal, ami nem igaz. És pontosan ez a jelenség miatt próbálják az áltudósok az igazi tudományt utánozni. A tudósoknak is folyton emlékeztetni kell saját magukat ezekkel a hajlamokkal kapcsolatban, hogy tudjanak az áltudományokkal szemben védekezni.

Sokan úgy gondolják, ha tudatosan figyelnek az érzelemvezérelt gondolkodás elkerülésére, akkor bevédik magukat az önámítással szemben. Ami azt illeti, ha valaki úgy gondolja, ő immunissá vált az önámítással szembe, az pont hogy nagyobb támadási felületet biztosít. Például sok értelmes ember nem azért fektetett be svindlis termékekbe (amelyek azt ígérték, hogy pénzt spórolnak, természetkímélők), mert vágyvezérelt gondolkodók lettek volna, hanem pont azért, mert nem azok voltak. Mivel nem estek önámításba, biztosra vették, hogy nekik volt igazuk, amikor azt a terméket védték. A kritikus hozzászólásokba könnyen felfedezték a hibát. Az ellenfelek minden gyengeségét feltérképezték. Néha zseniálisan védték a hasznavehetetlen terméküket. Ezek kognitív, nem érzelmi alapú tévedések. Rosszul értelmezték az adatokat. Azokra az adatokra teljes figyelmet fordítottak a megerősítő adatokra, de szinte egészében elfeledkeztek a cáfoló adatokra. Nem tudatosult bennünk, hogy az a módszer, amelyet alkalmaztak, lehetetlenné tette az ellentmondó adatok rögzítését. A homályos vagy kétértelmű adatokat vagy célkitűzéseket egy szempillantás alatt úgy tudták értelmezni, hogy az rájuk nézve kedvezőnek tűnjön. Ad hoc hipotézisekkel is vagdalóztak, hogy kimagyarázzák az adataik inkonzisztenciáját. Ha szántak volna arra időt, hogy megfelelő tesztkörülményeket biztosítsanak maguknak, sok pénzt spórolhattak volna meg. A DKL LifeGuard, az örökmozgók, az ingyenenergia-gépek védőit nem feltétlenül a mágikus készülékeikben való hit hajtott. Lehet, hogy a kritikus gondolkodásnak gátat szabó kognitív folyamatok áldozatai. Ugyanez a helyzet azokkal a nővérekkel, akik a kézrátételes gyógyításban hisznek. És ott vannak még a könnyített kommunikáció, ESP, asztrológia, bioritmika, kristálygyógyítás, radiesztézia és sok egyéb téma védőinél, még akkor is, amikor a bizonyítékok egyértelműen megcáfolták ezeknek a módszereknek a hatásosságát. Egy szó, mint száz: az önámítás nem az akaraterő hiánya, inkább a tudatlanságé, lustaságé vagy kognitív imkompetenciájé.

Másfelől, az önámítás nem mindig hiba, van, amikor hasznos is lehet. Ha kegyetlenül őszinték és objektívek lennénk magunkkal és az élettel kapcsolatban, a depresszió lebénítana.

Lásd még

Eredeti szócikk: self-deception